Nyírfavíz

 Több fecskefióka tanult repülni a lombkoronámtól elrugaszkodva, mint amennyi ágat növesztettem. Tavaszról tavaszra visszatérnek új fiókáikkal, hírt hoznak az erdőn túlról, és tovalibbennek. Így tájékozódom az emberek világáról.

Nem akarok az emberekről beszélni. Testvéreimet fűrésszel támadták, gyökereiket a talajból kiforgatták, törzsüket feldarabolták, leveleiket pedig összetaposták, és fűrészporral együtt otthagyták a sárban. Néha egy-egy szellő elhozza a folyón túl terjeszkedő gyár füstjét. Egy fecske azt mondta a múltkor, hogy a víz az elmúlás szagát hordozza, mióta azt a két kéményt odaemelték. Nem bízom az emberekben. Mégis rezzenéstelenül tűröm, ahogy két alak megáll a közelemben.

A mellettem álló égerfa alatt egy gyermekről suttognak, akinek a karjába tűt szúrtak, azon keresztül táplálják, nem nyitja ki a szemét, mély álmot alszik. Abban reménykednek, hogy a nyírvíz talán erőt ad neki, hogy a gyermek akkor majd újra csevegni és labdázni kezd.

A nő akkora, mint egy háromhónapos meggyfa. Vékony termetű, mohazöld kabátot visel. A haját apró fonatokba szorította, piros pánttal kötötte össze. A férfi egy kicsit magasabb, kopasz, ő zuzmószürke dzsekit és hátizsákot visel.

A teljes szöveg itt olvasható.