Tűréshatár

 2025-ben a Litera - Az irodalmi portál nyílt pályázatot hirdetett. A hívószó a fa volt. Írásom bekerült a második körbe. Helyezést nem ért el. A pályamunka a pályázat Facebook-oldalán, és mostantól itt olvasható. 

*

Tűréshatár

 

A baltával a diófa törzsére vágok. A dühöm a csattanással együtt csillapodik. A fakérgen vékony karcolásnyom mutatkozik. A balta tompa, nem lehet megélezni. A fenőkő eltűnt. Nem tudom eldönteni, hogy új baltát vegyek, vagy elköltözzek innen.

Lehunyom a szemem, hogy a szilánk ne csapódjon a szemembe.

 – Anya! Mit csinálsz azzal a baltával? – még egyet vágok a fatörzsre, majd megfordulok.

A kertkapu előtt áll Hanna. Már sokszor kérdezte, hová tűntem, de még sohasem talált meg a kertben. Most épp rossz példát mutatok a kamasz lányomnak: a dühömet a kiszolgáltatott diófán vezetem le. Pislogok egyet. Itt állok a milóci kertben, előttem a százéves diófa. Lajos nagyapám ültette. Kiszáradó faágat, az aszály miatt sárguló levelet és a dióburok-fúrólégy által megfertőzött termést látok. A szellő miatt megrezdül a lomb, majd minden elcsendesedik. Mindenki a válaszomra vár.

Mély levegőt veszek. Miért ragadtam baltát? Á, persze, a határidő: „küldje el, még ma”. Továbbítom az adatsort, és semmilyen visszajelzés nem érkezik, pl. „köszönöm, hogy a hétvégéjét erre a munkára áldozza”. Dühös vagyok magamra, mert ismét képtelen voltam a határhúzásra. Vajon a pszichológusok, akik arról értekeznek, hogy jelöljük ki a határainkat, világosan mondjunk nemet a munkahelyünkön egy-egy feladat elvégzésére, nem önmaguk főnökeként dolgoznak? Náluk ez hogyan működik? Levelet írnak önmaguknak, hogy ez lesz a hétvégi teendőlista? Aztán még egyet, hogy bocsánat, mára énidő és digitális detox van betervezve, ezért ma nem dolgozom?

A lányom még mindig engem néz.

 – Elfogyott a tea, és nincs több víz – mondja.

Megszorítom a baltanyelet. Elromlott a vízszivattyú. Nincs mester a faluban, aki megjavíthatná. Nincs autóm, amivel elmehetnék a városba új szivattyút venni. Walterrel összevesztem, így nem tudom megkérdezni tőle, milyen típusú legyen a szivattyú, és azt sem tudom, ki szereli össze, ha már megveszem és hazahozom.

 – Mindjárt megyek, és húzok vizet a kerekes kútból – válaszolom.

Biccent. A telefonjára néz, majd rám.

 – Miért bántod azt a fát?

 – Leesett a baltafej. Visszatettem az éket és a baltafejet a baltanyélre. Azért csaptam a baltát a fatörzshöz, hogy a baltafej a helyére kerüljön – magyarázkodom. Nem hiszi el. Látta, hogy a fatörzset hasogatom. Attól félek, hogy elveszítem a bizalmát. Mi lesz akkor velem? Hanna egy ideje már nem kérdezi, hogy szerintem az apja még szereti-e őt? Hiányzik neki Walter, most pedig bennem is csalódik. Mielőtt bármit mondanék, megszólal.

 – Mi lesz az ebéd? A leves megsavanyodott a hűtőben. A tej megromlott. A kenyér megpuhult a melegben. A pástétom furcsa illatú, inkább nem ennék belőle.

Igaz, a tegnapi vihar miatt még mindig áramszünet van.

– Menjek a boltba, vagy hozzak a pincéből lekvárt? – kérdezi Hanna.

 – A lekvár jó lesz. Lecsóalap van a spájzban. A tejföl a boltban is megromolhatott, a tojásos lecsó jó lesz?

Elfintorodik.

 – Elfelejtetted, hogy utálom a tojásos lecsót? Mindegy, hozok lekvárt a pincéből magamnak, neked pedig lecsót. Mama mit eszik?

 – Kérdezd meg tőle nyugodtan.

Ismét egy grimasz.

 – Amikor bementem hozzá, Évának szólított, azt hitte, téged lát.

 – Tudod, hogy …

– Igen, tudom, mindent tudok – a hangja egyre vékonyabb és hangosabb a mondat végén.

Lehajtja a fejét, indul. Parentifikált gyerek, jut eszembe. Ezt nem engedhetem.

 – Hanna?

Megáll, visszafordul. Most figyel. Elteszi a telefonját. Gyorsan, pontosan kell összefoglalnom. Tanítva, de nem okoskodva, azt nem kedveli. Meg kell jegyeznie, el kell gondolkodnia azon, amit mondok. Hogyan?

 – Anya? – mondja türelmetlenül. Közelebb lép. A ribizlibokor levelét tépkedi és morzsolja.

 – Három dolgot tehetsz: elfojtod a dühöd, kinyilvánítod, vagy helyesen kezeled.

– Ez új, még sohasem hallottam.

 – Veszekedhetsz a monitorral videokonferencia idején, szigorúan kikapcsolt kamera és mikrofon mellett, amikor azt hallod, hogy ismét a hegyet kell elhordanod lehetőleg holnapra, áramszünettel és elhallgatott félelemmel fűszerezett élethelyzetben. Vagy élőben veszekedsz, és akkor elveszíted a munkahelyed.

– Vagy a diófa ellen fordulsz?

 – Nem. Igazad van, nem kell a diófa ellen fordulnom. Helytelen stresszkezelést választottam, és nem szeretném, ha te valamikor ugyanígy reagálnál.

 – Oké. Ne maradjak a világvégén világvége idején. Megjegyzem.

 – Nem így értem.

 – Jó, akkor egy városban, mondjuk Eisenstadtban, a negyedik emeleten várom meg a következő áramszünetet és a klímaválság csúcspontját. Megyek edzeni, hogy lift nélkül is könnyedén feljussak a negyedik emeletre. A német nyelvtanulás sem árt, van itt ilyen?

 – Hanna, ne forgasd ki a szavaimat, kérlek.

Csökönyösen hallgat, és tovább tépkedi a ribizlibokor levelét.

 – Tudod, hogy nagyanyád nem akar elköltözni. Ha egyedül maradna, nem fordulna orvoshoz, itt maradna betegen, inzulin nélkül. Nem hagyhatom őt itt. Arról pedig nem tehetek, hogy elromlott a vízszivattyú és nincs szerelő. A vihar és az áramszünet pedig tényleg nem az én felelősségem.

Nem válaszol. Ez érzelmi zsarolás volt? Be kell fejeznem az érvelést, amíg figyel rám.

 – A harmadik szempont a helyes stresszkezelés. Ennek kulcspontja, hogy felismerjem: vannak dolgok, amelyeken változtathatok, és olyan dolgok, amelyeket képtelen vagyok módosítani.

 – Például?

 – Már nem tudok változtatni azon, hogy elromlott a vízszivattyú, nem álltam ki önmagamért, apád elment Eisenstadtba, és nem jön haza, nagyanyád megbetegedett, és itt kellett maradnom, mert nem tud egyedül elmenni orvoshoz. Ezzel együtt tovább kereshetek vízszerelőt, gyakorolhatom az asszertív kommunikációt, elkísérhetem nagyanyádat az orvoshoz, ennyit tehetek.

 – Furcsa ez a megbékélős szöveg tőled. Valójában mindenkire haragszol, csak saját magadra nem.

– Tessék?

 – Miért nem gondolsz az én jövőmre?

Megszorítom a baltanyelet. Ez már nem a dackorszak. Ez az, amikor elveszítem az utolsó kapcsot lányomhoz, aki annyira szeretett engem, akinek csak én voltam, akire úgy vigyáztam. Nem, nem, lehetetlen. Vagy mégis? Ez a sokat dicsért kritikus gondolkodás? Akkor mégis jól neveltem őt eddig?

 – Törekedhetek arra, hogy az előbb említett szempontok szerint éljek, és téged mindenképpen erre neveljelek.

Horkant. Vihog, kacag, csapkodja a ribizlibokrot, visít. Visít, mint a fűnyíró? Nem. Inkább láncfűrész hangját hallom.

               Kinyitom a szemem. A földön fekszem, fáj a fejem, a homlokom véres, favágás közben eltalált egy szilánk. Körülnézek. A kertkapu zárva, a ribizlibokor sértetlen, mintha senki sem tépkedte volna pár perce. Mellettem a diófa. A szellő rezegteti a faleveleket. A szomszédban bekapcsolták az elektromos láncfűrészt, tehát már van villany. Mennyi az idő? A telefonom a zsebemben lapul.  

               Három nem fogadott hívás. Két fotó: Hanna és Walter Eisenstadtban. Képaláírás: „Kár, hogy nem jöttél. Megnéztük az új iskolát.”

            Felkerekedik a szél. Susog a diófalevél. A kéreg alól gyantaszerű folyadék szivárog.